*Sarah szemszöge*
A tegnapi nap elképesztő jól sikerült... Anna számára. Az én szemszögemből nézve eléggé furcsa volt. Viszont kezdjük talán az elejéről.
Miután odaértem ugye a deszkapályára, egyedül kezdtem el deszkázni. Ez mind szép és jó volt. Aztán megjöttek a többiek és persze Dávid. Egyből odasiettem hozzájuk.
- Helloka! - köszöntem vidáman, majd néhány pacsi és egy gyors szóváltás után mindenki felpattant a deszkájára és megindultak deszkázni. Épp egyenesen gurultam a pálya szélén lévő embereket fürkészve, amikor megpillantottam az arcon csapott fiút. A meglepettségtől nem figyeltem így elvesztve az egyensúlyomat zúgtam le a lehető legrosszabb helyen. Szitokáradatok ezrei között tápászkodtam fel majd az idegességtől vöröslő arcomat vissza hajtottam a betonra, mivel hirtelen eszeveszettül fájni kezdett a fejem és mintha a többiekből is kettő lett volna. A többiek rögtön körbeálltak majd a szitkozódó személyemet meglátva nevetni kezdtek. Megragadva a karomnál felhúztak, majd elküldtek, hogy inkább üljek le egy kicsit.Kissé nehézkesen, de még mindig mérgesen céloztam meg az ajtós fiú melletti padot. Ledobtam magam a padra, majd hátra hajtottam a fejemet és élveztem a nyári meleg utolsó pillanatait, mivel holnaptól már felhőszakadást írtak ezzel, jelezve, hogy "Hahó! Itt az ősz!".
- Sarah? - hallottam meg meglepett hangját, így intettem felé egyet. Majd gyanúsan méregetni kezdtem, mert eszembe jutott, hogy nem is mondtam el neki a nevem.
- Honnan tudod a nevem? - vontam fel szemöldököm és furcsán méregetni kezdtem. Szemét elkapva rólam kezdte tarkóját vakargatni, mire szememet összehúzva mustrálni kezdtem.
- Hát öhmm... - kezdett bele, nehézkesen.
- Halgatlak, Mr. Hátöhm... - vontam fel a szemöldököm, nyomatékosítva, hogy még csak véletlen sem úszhatja meg a válaszadás.
- Izé, hallottam, amikor beszélgettetek... - kikerekedtek a szemeim és nem hittem a fülemnek.
- Te megfigyeltél? Vagy mi? - hitetlenkedtem.
- NEM! Izé, csak valami olyasmit csináltam... - húzta be a nyakát, miután rájött, hogy egyáltalán nem javított a helyzetén.
- Szent ég! - túrtam bele hajamba, majd hirtelen felpattantam, hogy elmenjek a közeléből. Azonban alig tettem pár lépést, majdnem eltaknyoltam és csakis a gördeszkám tartott vissza ettől. Alig bírtam megállni a lábamon és mindenhol fekete foltokat láttam, levegőt is alig bírtam venni és hirtelen nagyon melegem lett. Aztán? Nem tudom, csak azt, hogy beszippantott a sötétség, még utoljára meghallottam egy kiáltást, de aztán semmi. Megszűnt minden. A gondok, érzések, színek, hangok, ízek egyszóval minden. Kivétel én és a sötétség.
ppeplpwefőflwkeőojpirjjgprjpPJEPHÚOHouhgsldhdfűoHIIOEWHFÚOHEohkdfldksvnehOGHEOHIWEHÖHFIODSHLKDHKFKJDNKJEHgoőzúowzeú8zwosfhoiűHNEUGIEihfeiugufhighűewhgihruehjbvbjjdbUFGÚEGUGFWWGWIEHFOEUHŐuiudjfhewohpupUWÚEUIHWHHROIEHIRJNFHFFMNJJDKphirohgoshldndnhvussddjfjdsésdhvnvjcjidnfhglfusbfjvuzfnfhfkg9dhsgfnmflifgsbnfmkflfiufuisjbsdbdm,flskdnlknsndkvdiuosdllfdhdmflfzsoehdvhd8rnksáfohfjsnzpzzeaúzvetoáeizifhjhdhdiuvazzeúczmw
Halk csipogás ébresztett a mély álomból. Eszeveszettül fájt a fejem, szúrt a tüdőm és kiszáradt a tüdőm és a szám is. Megpróbáltam kinyitni szemeim, azonban a vakító fény meggátolt ebben, így csak hunyorogni tudtam, amíg meg nem szokja. Miután végre, hunyorgás nélkül tudtam nézelődni szememet a plafonról a körülöttem lévő dolgokat kezdtem szemlélni. Fejem minden mozdulat ellen tiltakozott és a nyakamba nyilalló fájdalom sem segített. Oldalra nézve egy vörös hajú és tengerkék szemű nőt pillantottam meg, ahogy mosolyogva néz, azonban a szemében rejlő érzelmek mindent elárulnak, arról a mosolyról. Aggódott és ideges volt. Ó, de még mennyire. A másik oldalamon egy csapat fiú aludt a földön elterülve, ami megmosolyogtatott, az agyam végére egy rakat lufi volt felszerelve a polcomra, pedig nem kis mennyiségű csoki lett egymásra pakolgatva kis tornyot alkotva. Azonban hirtelen rájöttem a tényre, hogy mindez, milyen ismerős is nekem, az agyamnak viszont távoli. Nem emlékeztem a nevemre sem, nemhogy, arra, hogy ők kik.
- Hol vagyok? -kérdeztem meg a vörös hajú nőt, akinek arcán fáradhatatlanul feküdt ott továbbra is az a mosoly.
- Félig kórházban, félig nem. - válaszolt kérdésemre, én pedig értetlenül figyeltem arcát.
- Mi a nevem? - kérdeztem rá hátha, arról beugranak a dolgok.
- Sarah Turner. - mondta, mire megrohant néhány emlékkép, de még nem volt meg minden.
- Te ki vagy? - kezdtem bombázni a kérdéseimmel.
- Az anyukád, akitől elvettek téged kiskorodban. - mondta, mire eszembe jutottak az álmomban lejátszódó találkozások.
- ...és mi történt velem? - tettem fel a legjobban kívánt kérdést.
- Beütötted a fejed és elájultál. - hirtelen elárasztottak a történések és a kirakós utolsó darabja is a helyére került. Óvatosan felültetett és egy pohár vizet emelt a számhoz. Miután megittam pilláim alól rá pillantottam anyára.
- Most álmodok? - habár egyértelmű volt, hogy igen, mivel máshogy nem nagyon lehetne itt, reménykedtem, hogy válasza egy "nem" lesz, így várakozva figyeltem, ahogy nagy levegőt véve pillant felém.
- Nem, kicsim. Én most, tényleg itt vagyok. - nézett rám, komolyan. A következő pillanatban pedig az "anyám" lépett be az ajtón két kávés pohárral a kezében, majd ... meglátott minket.
